Fekete István: Bogáncs
(részlet)
[...]
Bogáncsnak honvágya volt, s ez olyan betegség, amelybe némely ember belehal, és amelytől némely kutya búskomor lesz.
Bogáncs azonban fiatal volt még, Bogáncs várt, amit – ha ember lett volna – reménykedésnek lehetett volna nevezni. Reménykedő nyugtalanságnak, rövid alvásokkal, hallgatódzással és valami fásultsággal új helye iránt.
Hetivásár napja volt. Az utca szokatlanul mozgalmas lett, hangokkal és kocsizörgéssel tele. És Bogáncs minden új hangra, minden füttyre rohant a kerítéshez, hogy lássa a hang gazdáját is vagy valamit, ami az éjszakai látomáshoz tartozik. Hiába, hiába! Az emberek közönyösen mentek el a kiskutya mellett, vagy észre sem vették, csak egy öreg cigány állt meg egy pillanatra.
- Nini – mondta, és szeme végigfutott a kerítésen. Úgy látszik azonban, a kerítést kifogástalannak ítélte, így továbbment, mert a jó formájú kutyát elcsalni semmiképpen nem lehetett. Az öreg cigány persze nem tudta (amit mi tudunk), hogy Bogáncsot csak úgy elcsalni reménytelen kísérlet lett volna. És abban is tévedett az öreg, hogy a kerítés hibátlan, de ezt Bogáncs sem tudta. A kapu és ház között volt még egy rövid szakasz, de onnét keveset lehetett látni, és a kiskutya is csak unalmában ugrott fel rá. Akkor azonban figyelmesen megnézte, mert az egyik rúd alsó vége le volt törve. Alatta négyszögletű nyílás, Bogáncs nézte, aztán otthagyta, de legközelebb már megint oda ugrott fel, s a nyílást körülszaglászta, kileskelődött rajta, és fejét óvatosan kidugta. Kidugta, visszahúzta, újra kidugta, és feje sehol még csak hozzá sem ért a vashoz.
Ezek után visszament az árnyékba, lehunyta szemét, és talán szabadabbnak érezte magát, talán erősödött benne az az érzés, hogy elmehetne, ha valamelyik éjszaka megszólalna a kolomp. És ezután hosszú ideig nem ment az utcai kerítéshez.
A patikus nem jött ki egész délelőtt, mert hetivásárkor tele volt a patika, és Rozália is csak egyszer hívta Bogáncsot a lábashoz, oda is kötve ezzel a kutyát, mert a lábosban mindig marad valami, amit őrizni kell még a legyektől is.
Dél már jól elmúlt, és árnyékba került a pokróc, amikor Mirci jelent meg a szokásos nesztelenséggel, és úgy feküdt Bogáncs mellé, mintha ebéd utáni alvását másutt nem is lehetne elképzelni. Bogáncs csak egyszer nyitotta ki szemét, de aztán lehunyta.
- Nem bánom – mondta ez a pillantás -, de alszom.
- Azért jöttem én is – nyalogatta magát a kismacska -, itt lehet aludni, de ha megengeded, kicsit dorombolok. Ilyen puha, meleg helyen dorombolni kell… Előzőleg azonban dagasztok… mert ez is hozzátartozik.
Bogáncs a szemét se nyitotta ki, ami annyi volt:
- Tessék!
Mirci tehát dagasztott, pár puha mozdulattal megnyomkodva a pokrócot, aztán mintha kis kályha dörmögött volna – megszólaltatta a jó érzés álom előtti dorombját, amely egyre szaggatottabb lett, és egyszer csak elhallgatott, mert Mirci orra a pokrócra ért. Mirci is álomba dorombolta magát. Aztán csak a legyek zümmögtek a tál felett, a galamb búgott az utcán, s a város felett könnyű pára úszott, mint a vénasszonyok nyarának vigasztaló selyemkendője.
[…]
Nehezen múlott a délután, de aztán megnyugodott a város, elhallgatott a vásártér, és újra hangja lett a toronyórának a házak felett.
A patika is elárnyékosodott.
- Beszaladok a kórházba – szól ki a konyhába -, ha valami sürgős dolog jönne, várjon. Nem maradok sokáig. A kiskutyát nézze meg majd, Rozália, egészen megfeledkeztem róla.
- Kapott enni, és a szomszéd kismacskával heverésztek egész délután.
- Ha ez a doktor nem rémített volna el, igazán bevinném… hogy örülne neki Iharos bácsi. Végeredményben nem visz be több baktériumot, mint akármelyik ember. Ámbár ha azokra a patkányokra gondolok… szóval nem viszem be, na, ne nézzen rám úgy, mint egy poloskára… nem viszem be.
- Ki is dobnák kutyástul.
- Engem?
- Meg Bogáncsot is. Az a félszemű portás… az a Bakodi…
[…]
A folyosón már égtek a lámpák, és alig hallatszott valami halkuló neszezés. A látogatás ideje már lejárt, s a vacsora ideje még nem érkezett el.
- Majd én benyitok – ajánlkozott a nővér -, ismerem a kilincs járását. Ne keltsük fel, ha nem muszáj. A főorvos úr szigorúan meghagyta, hogy ne zavarjuk.
Iharos Gábor aludt most is.
A szoba elég világos volt, mert a nyugati égen világított még a nappali lángolás emléke. A patikus csendesen leült.
- Kicsit várok – suttogta -, hátha felébred.
- Az ajtót nem zárom be kilincsre… - mondta a nővér, és kisurrant.
Utána mintha lélegzet se maradt volna a szobában. Az öregember csendesen aludt. Arca nem volt szenvedő, és nem volt szó, amivel ezt az arcot le lehetett volna írni. Titokzatos volt, várakozó, és mintha lehunyt szemmel is az időt nézné, kicsit szomorú nyugalommal. De odakünt pusztult a fény, s az öreg arc belemosódott az egymásra hulló árnyékokba.
A patikus tenyerébe hajtotta fejét, és várt. A gondolatok csak elreppentek az ablak előtt, némelyik bejött, és ilyenkor nehéz lett a szíve, mert Iharos Gáspárt érezte a szívében, de önmagára gondolt, mintha ez ugyanaz lenne, és talán az is volt.
Sötét volt már, amikor végigment a folyosón.
- Nem ébredt fel – mondta a nővérnek -, ha szükséges lenne, telefonáljon.
- Meghagyta a doktor úr is, aki behozta.
- Hát akkor jó éjszakát, nővérke! Holnap bejövök.
- Majd megmondom neki, ha felébredt.
Otthon is olyan csendesség fogadta, mintha annak a szobának ködösödő mélységét magával hozta volna. Kiment az udvarra, és előhívta Bogáncsot, aki most is a kerítés peremén üldögélt.
Megsimogatta a kutya fejét.
- Nem jól van a gazdád, Bogáncs… nem jól van. Nem tudom, látod-e még. Mit gondolsz?
Bogáncs is tűnődve fordította félre a fejét.
- Az éjjel erre ment a falka… de elmentek, és ha még egyszer jönnek, elmegyek én is. Nem tudom, szabad-e, de elmegyek.
- Aztán mi lesz veled kiskutya? Hazavisz Anna, vagy elkérjelek tőle?
- Elmehetek? – nézett fel Bogáncs legújabb ember barátjára. – Igen, elmegyek, bár nem Jancsi volt, és nem a számadó, még csak Csámpás se. Mégis elmegyek, mert el kell mennem.
- Szomorú ez, Bogáncs. Gazdád majd csak elalszik, aztán nem szól többet hozzád. Pedig mennyire szeretett! Hova lesz a szó, kiskutya, hova lesz a szeretet?
Erre már Bogáncs sem tudott válaszolni.
Nézte az embert, hallgatta hangját, amely lehullt az árnyékban, és elenyészett.
Pedig az öreg Iharos, mestere asztaloknak, ágyaknak, szekereknek és vidám kuglibabáknak, még egyszer szólt kis barátjához. Igaz, hogy keveset, de szólt.
A toronyóra éjfél után kettőt ütött éppen, amikor megcsörrent a sötét szobában a telefon.
- Gyógyszerész úr?
- Igen.
- Tessék jönni…
- Igen. – Felkapkodta ruháit, aztán kiszólt az udvarra: - Bogáncs! Gyere, kiskutya, a gazdád hív!
Felcsatolta a pórázt, és sietve mentek végig a kopogó utcákon. A portásfülkéből kinézett Bakodi, a félszemű portás, de aztán becsukta azt a fél szemét is. Bakodi nemcsak portás volt, de ember is. Tudta, hogy Iharos mester kutyája a patikusnál van, tudta, hogy kutyát bevinni szigorúan tilos, noha – becsületére legyen mondva – nem tudta, hogy a kivétel erősíti a szabályt, mégis becsukta fél szemét, és később rágyújtott egy szivarra.
„Enélkül is beengedtem volna – gondolta -, ámbár ha Makkos megtudja, leveszi azt a félszemű fejemet.”
Minderről Bogáncs nem tudott, és a patikus nem törődött semmivel. Néha meg kellett húznia Bogáncs pórázát, mert a kiskutya nem szerette a kórházszagot, a fehér folyosó hideg fehérségét s az egész idegen világot.
- Tessék bemenni – mondta az éjszakai nővér -, az inspekciós orvos most adott neki injekciót, de nem gondolja, hogy sokat segít.
A szoba most világos volt, s az alkonyi homályhoz képest szinte megnyugtató. Az öregember most is aludt, de arca élénkebb volt, és keze néha megmozdult.
Aztán kinyitotta a szemét.
- Itt vagyunk, Iharos bácsi, nézze!
Az öregember arca kifelé fordult, és szeme világos lett.
- Bogáncs – lehelte, és keze kitapogatott az ágy szélére. – Bogáncs, kiskutyám…
Bogáncs eddig idegenül nézett körül, de a suttogásra szeme megcsillant, és elindult az ágy felé. Aztán puhán felállt, megszaglászta a kezet, azt a simogató, ismerős, régi kezet, és nyüszíteni kezdett.
- Hát itt vagy… itt vagy… - és odatette fejét az öreg kéz mellé – most már elmegyünk?
- Maradjon a magáé – nézett a patikusra, aki csak nézte azt a kezet és a kiskutyát, és arra gondolt, hogy vannak dolgok, amit nem lehet elfelejteni. De válaszolni nem tudott, és nem is nagyon volt már kinek.
Az öreg mester szeméből lassan elszállt nyolcvan esztendő fénye, és ekkor a félig lecsukódott szempillák alatt ragyogni kezdett az elszállt fény harmattá vált utolsó párája.
A kiskutya pedig elfordította fejét a mozdulatlan kéztől, lecsúszott a padlóra, és halkan, nagyon halkan vonítani kezdett.
Eddig ennyi, remélem tetszett!!!! Köszi, hogy benéztél!!!
